2010.05.31-én hazajöttünk a kórházból, eléggé gyenge voltam, de nagyon boldog. Úgy gondoltuk apával, hogy megoldjuk mi ketten, vagyis hárman, szüleink nélkül. Ők csak látogatóba jöttek.
Szerencsére ment minden, mint a karikacsapás, néha csálén, de ment.
Apa nagyon sokat segített, nekem az elején szinte semmit nem kellett csinálnom, csak a babával foglalkozni, éjjel pedig csak megszoptatni a babót, és apa fektette is vissza.
Aztán véget értek a "mézeshetek", Apa visszament dolgozni, mi pedig ketten maradtunk Matyikámmal. Szépen lassan alakultak a dolgok, egyre több mindent meg tudtam csinálni mellette.
Egy problémánk volt, a szoptatás. Volt-van elég tejem, de megkínlódtam elég rendesen az elején. Ha jól belegondolok, talán többet szenvedtem vele, mint a szüléssel, mert kisebesedett a mellem, nem tudtam rendesen mellre tenni, és nagyon fájt. Őszintén szólva sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de Apa mindenben mellettem állt, és tartotta bennem a lelket. Sokat fejlődött az akarterőm, kitartásom, és a tűrőképességem ezáltam. Szerencsére ez is megoldódott. Szeretek szoptatni, remélem, minél tovább sikerül is, mert ez összekapcsol minket még mindig fizikálisan is, nem csak lelkileg.
Igaz, hogy ki kell várni a 6 hét gyermekágyi időszak végét, mert utána minden sokkal-sokkal könnyebb lett.
Két hónap alatt egy picike kis Csomagból, lett egy 5 kg-s Mosolygombócunk.
Szeretem, ahogy már megismer, követ a szemével, mosoly rám, sikoltozik, küzd hason fekve, és már most eljut "arcon csúszva" A pontból B-be. Ahogy apukájával gagyognak, ahogy nála egyből megnyugszik, mikor nálam nem.
Köszönöm Istennek, hogy van nekünk.
